Sők nőnél látom, hogy beragadnak olyan kapcsolatban, ahol látszólag méltatlanul bánnak velük. Miért látszólag?
Blog cikkek
Volt egyszer egy zarándoklat….
Tavaly ősszel indultunk útnak a Mária út Zarándokháromszög szakaszán a legjobb barátnőmmel, noha először magam akartam menni, csodálatos volt, hogy csatlakozott és együtt élhettük meg. Ez a szakasz 200km és 8 nap, mi ezt megfeleztük és 100km 4 nap (Máriabesnyő - Máraverebély-Szentkút) alatt volt a tervünk. Váltva voltak 30km körüli napok és 20körüliek. Úgy gondoltuk ez teljesen vállalható lesz.Nem így történt. Paradigmaváltás történt.
Az első napi 28km-ből a végére 33 lett, mert többször is eltévedtünk. Talán félúton kezdődtek a gyötrelmeink, hátfájás a csomagoktól, kialakuló hólyagok a lábainkon. Mesés erdőkön haladtunk át, ahol szerettünk volna megállni, de rohantunk tovább, hogy odaérjünk a szállásra. A terv szerint 6-ra értünk volna a szállásra, de 5 órakor kénytelen voltam oda telefonálni, hogy késünk.
Innen jött a fekete leves. Már szinte 5 percenként meg kellett állnunk vagy egyikünk vagy másikunk miatt, mert szenvedtünk. Felmerültek olyan gondolatok, hogy egyáltalán miért kezdtük ezt el, másnap haza is utazhatnánk, mert nem fogjuk bírni folytatni és a kedvünk is elment tőle.
Az utolsó pihenőnk egy szép völgyben volt, ahol megvacsoráztuk a szendvicsüket és erőt gyűjtöttünk az utolsó szakaszhoz. Fél7 volt és kezdett ránk sötétedni, de már nem volt sok hátra. Természetesen itt is eltévedtünk, hiába néztük a térképet a félhomályos erdőben hiába indultunk bármelyik irányba, mind rossznak tűnt. Kicsit kezdtünk pánikba esni, de kb 10 perc után sikerült rátérni az utunkra. Ahogy a végéhez értünk kerítést vettünk észre, megijedtem, hogy nem tudunk tovább menni. Mint kiderült a kerítés mellett haladt az útvonal, rettentő meredeken felfelé. Itt már olyan szinten a végét jártuk, hogy percenként álltunk meg zihálni, amikor valamilyen állati üvöltés hangját hallottuk. Aztán többször is. Ez megszaporázta a lépteinket és rájöttünk, hogy szarvasok lehetnek. Fogalmunk sem volt arról, hogy szarvasbőgés időszaka volt és nem szabadott volna az erdőben lennünk, mert ilyenkor a vadászok aktívak. Azt sem tudtuk, hogy vajon bántana-e minket egy szarvas, ha találkoznánk vele.
Csak a pánik volt, sötét és időnként igen közelről hallatszódó bőgések. Felértünk a meredek részen és innen némán, minden utolsó erőnket összeszedve az adrenalin hajtott minket. Semmit nem éreztünk a korábbi fájdalmakból, csak mentünk. Kiérve az erdőből már láttuk a falu fényeit, de még át kellett vergődni magunkat egy sáros mezőn, ahol alig tudtunk haladni, bukdácsoltunk. Végül kb 45 perc alatt, totál kiégve, sárosan beértünk az első kivilágított utcára. Az egyik ház előtt kint állt két férni, meghökkenve néztek minket. Meg is kérdezték, hogy mi járatban vagyunk. Majd elmondták, hogy ilyenkor 4 után már nem lehet az erdőben lenni. Épp jókor derült ki. A szállásadónk szintén az utcán állva várt minket, már aggódott értünk. Miután nagyjából sikerült regenerálódnunk, megvitattuk, hogy a másnapunk nem így fog zajlani. Még a délutáni szenvedésünk alatt, merült fel bennem a kérdés, hogy vajon hogyan tudnánk élvezni ezt mégis?Meg is érkezett kisvártatva a felismerés, hogy talán, ha nem hajtanánk sz.rrá magunkat.
Mégis miért, kiért csináljuk ezt így? Hogy nincs benne öröm és élvezet? Csak a teljesítmény, a cél. Ez a tipikus férfi működés, akinek megvan a célja és megy és csinálja, bármibe kerül is, mert ez a feladat. És ebben ők sikert élnek meg. Korábban, 5 éve a Kék túrán még én is ebben éltem, élveztem a szenvedést, hogy 3 nap alatt gyalogoltam kb 80 km-t, szétment a vállam, feltölte a lábamat a cipő számtalan helyen, de akkor is folytattam.
A nők ebben szenvednek! Közben is és a siker érzése sem lesz kielégítő igazán. A nők természete, hogy élvezzék a folyamatot is, legyen benne tér a változtatásra, a spontaneitásra, az áramlásra. Így aztán paradigmát váltottunk. Szembementünk az elvárásokkal. Azokkal az elvárásokkal, amiket tulajdonképpen saját magunk állítottunk fel, mert elhittük, hogy csak így lehet csinálni.
Az lett az új terv, hogy megyünk, ameddig jólesik, megállunk és pihenünk, szétnézünk, ahol szeretnénk és ha elfáradunk, akkor busszal megyünk tovább a szállásra. Miután a belső harcaink lezajlottak, hogy de ez "csalás", mit mondanak majd otthon, hogy nem csináltuk végig "rendesen", sikerült átváltanunk a felszabadultságba és könnyedségbe.Megengedtük magunknak, hogy lassan haladjunk, mesés erdőkben relxáljunk, feltöltődjünk.
Így hívtak be minket egy faluban az egyik házhoz, ahol kézműves vásár volt, megpihenhettünk, megvendégeltek minket házi szörppel, sütivel.
Így történt, hogy épp egy buszmegállóban pihentünk, várva a buszt, hogy tovább utazzunk és elkezdtem nézegetni a térképet, hogy hol is vagyunk, mi van a környéken. Megláttam a tari buddhista sztúpát, mindketten fellelkesedtünk, megnéztem a menterendet és döntöttünk, változott a terv, oda megyünk.
Így tudtuk élvezni ezeket a napokat, beszélgetni, felismeréseket tenni és csodákat megélni.
Ezek közben is voltak fájdalmak és megpróbáltatások, pl. a sztúpához egy hatalmas pókokkal teli aluljáróban lehetett csak átjutni gyalogosan, mindketten rettegünk a pókoktól… Az átjutás után pedig el kellett engednünk a pánikot, hogy visszafelé ugyanezt meg kell tennünk, annak érdekében, hogy élvezni tudjuk a pár órás ottlétünket.
Máriáról
Az út elején készültem, lejegyzeteltem, hogy mit szeretnék ettől a 4 naptól, életem melyik részein milyen változásokat. Ezután nem gondoltam rá, tudtam, hogy így lesz, bíztam. Hazatértünk után tudatosult, hogy minden témában történt előrelépés.
Az utunk alatt pedig, amikor első napi gyötrelmeinket éltük, arról ábrándoztunk, hogy milyen jó lenne olyan szállás, ahol nem másokkal leszünk (mert, amit foglaltam nem ilyen volt), de csodák csodájára elmentek a vendégek már, így miénk volt az egész vendégház, külön-külön fürdőszobával!
Másnap reggel beszéltük barátnőmmel, hogy jó lenne, ha tudnánk a reggeliből el is csomagolni. A kedves házigazdák erről is gondoskodtak, mindenből többet kaptunk, biztattak, hogy pakoljunk az útra is.
A második napi szállásnál tudtuk, hogy vacsorát is kapunk, én emlegettem, hogy milyen jó lenne, ha krumpli lenne. Mennyei finom 3 fogásos krumplis vacsorát kaptunk, sőt vegetáriánus étel is volt. Mondanom sem kell, hogy itt is bőséges reggelit és útravalót kaptunk.
Drága barátnőm kávéra vágyott napközben és már első nap sem sikerült innia, mert ugyebár siettünk…valamint amelyik helyeket kinéztük, hogy ott biztos tud majd inni, zárva voltak. De Mária ekkor is színre lépett és a kézműves vásári vendéglátáson kávéval is megvendégelték.Ezek mind apróságok, de nekünk mégis rengeteget jelentettek.
Szóval Mária minden földi kívánságunkat teljesítette, védett és vezetett minket.
Ezekkel azt szeretném mondani, hogy megpróbáltatások mindig lesznek, feladatok és leckék az utunkon, a zarándoklat szimbolizálja az életünket is.
Hogyan élünk meg és hogy állunk bizonyos dolgokhoz? Azt mi választjuk meg, hogy szenvedve törtetünk előre, mert elvileg úgy kell… Vagy megállunk és megkérdezzük, hogyan lehetne ez élvezetes? Hajlandó vagyok az az utat választani?
Akkor is, ha mások erről negatívan vélekednek. Ez a mi utunk, nem másé.
A te életed sosem más útja.
Az egyetlen fontos, hogy te hogy érzed magad az utadon.
Azt az utat járod, amit szeretnél és úgy, ahogyan szeretnéd?
A legtöbb testi-lelki-mentális betegség abból fakad, hogy az egyik nem teljesül: azt az életet élni, amit szeretnél és úgy, ahogy szeretnéd. Hogyan lehet elindulni efelé?
Azért akadnak el sokan, mert az egészet akarjuk tudni, hogy lesz, mint lesz. Ezért el sem kezdjük. Ugyanúgy, mint egy zarándoklaton, csak el kell indulni. A többi adja magát.
Kérd, hogy tisztán lásd az első lépést. És indulj el.
A női zarándoklat kaland és felfedezés, nem mindig a járt út.
Ennek nyomán tartok a jövőben Női Zarándok Napokat.
Milyen a Te Istened? - Avagy Istennek semmi köze a valláshoz. Az én Istenemnek biztos, hogy nem.
Gyerekkoromban, amikor mamámnál aludtunk, este mindig imádkozni kellett. Elmondani a Mi Atyánkot és a Hiszek egy Istenben-t mamával. Számomra ezek félelmetesek voltak, semmint felemelőek vagy megnyugtatóak. Mintha félnénk, hogy ha nem mondjuk el, akkor majd valami baj lesz, akkor meg leszünk büntetve, "megver az Isten". Isten az, akitől félni kell.
Ez akkor nem volt ilyen nyilvánvaló bennem, csak az utóbbi időben jöttem rá, amikor elkezdtem ezzel a témával foglalkozni.
A másik emlékem, hogy én a magam módján imádkoztam minden este, kértem Istent, hogy gyógyítsa meg a testvéremet, hogy jobban legyen. Éveken át ez ment és nem lett jobban. Csalódtam benne és nem foglalkoztam ezzel többet.
Amikor a spiritualitás bejött az életembe, akkor kezdett el újra megnyílni ez a terület, de nem az Isten vonalon, sokkal elfogadhatóbb volt számomra az Univerzum, a különböző Istennők, bennük tudtam hinni és elfogadni, hogy ők segítenek. Persze mögötte éreztem, hogy ellenállás van bennem az Isten témában, nem beszélve a vallásról, a kereszténységről, akik azt hirdetik, hogy istenfélőnek kell lenni és Isten megbüntet. Mivel számomra a legmélyebb negatív érzelem a bűntudat, amit újabb és újabb rétegekben meg kell haladnom az életem során, könnyen hatott rám.
Ezekben a spirituális években nem szándékosan, de kerestem azt, amiben hinni tudok. Még egyetemen tanultam Buddhista filozófiát, aztán bejött a Jóga az életembe, megtalált a Mester Útja, a Csodák Tanítása, Abraham Hicks. Ezek mind olyanok, amelyekkel tudtam azonosulni, éreztem bennük az igazságot, mert egyikük sem a büntető Istenről beszélt. De egyik sem tűnt elégnek.
Karácsonyi mellékszál
Sosem voltam vallásos, pedig mama szerette volna, de mi csak Szenteste jártunk a templomba, ez a kis Karácsonyi családi rituálénk része lett, karöltve azzal, hogy minden évben utolsó nap lett meg a fánk, mert apu rendszeresen aznap kérdezte, hogy akkor kell fa? Mire anyu kiakadt, hogy Miklós, minden évben kell fa! Így aztán kerített egyet. Amire felkerült az ezer éves ukrán, zenélő égősor, ami 3 éve elkezdte megadni magát és nem világított, de mivel annyira szerettem, apu nekiállt megbütykölni és végül tudtuk használni. Aminek csak én örültem, mert olyan visító hangja van, hogy anyunak megfájdult tőle feje egy idő után, de mégis varázslatos, karácsonyi dallamokat játszik. Mindig a Karácsony volt a kedvenc ünnepem, minden hajcihőjét imádtam. Azt, hogy apu félórát molyol azzal, hogy kibontsa az összegabalyodott égősort, amit minden évben elfelejtünk úgy eltenni, hogy ne gabalyodjon össze, hogy a húgom nem szeret díszíteni, csak bizonyos díszeket hajlandó feltenni a fára, így aztán én díszítek, mert anyu a konyhában kalácsot süt és stresszel, hogy nem tart sehol, az ajándékokat se csomagolta be. Persze minden kész lesz időben, elmegyünk a templomba randalírozni, aztán éhesen hazaérve megvacsizzuk a sosem igazán karácsonyi vacsoránkat, mert mindig valami mást kérünk anyutól. Ő közben meggyújta a ház összes gyertyáját, ami nem kevés! Az ajándékozáshoz bejön mamusz hozzánk, ő kezd el molyolni az ajándéka kibontásával, de nem is igazán érdekli, inkább másokat figyel. Apu viccelődik, gúnyolódik, túloz és utánoz, szórakoztat minket. Majd mamusz kezd el sztorizni régi eseteket olyan emberekről, akiről tudnunk kellene, hogy kiről van szó, de nem tudjuk, így aztán végeérhetetlen és vicces magyarázások következnek, miközben az eredeti sztori fonala teljesen elveszlik.
Szóval ezen rituálé része volt, hogy elmentünk a kocsordi unitárius templomba szenteste, gyerekként még mi is verset mondtunk a húgommal, aztán később már a karzatra ültünk, mert ott nem volt senki más, csak mi négyen. Néztük a kazettás mennyezetet, mindig új mintákat felfedezve, apu rendszeresen utánozta anyut az énekekkor és bökdösött minket, hogy figyeljünk, amin mi nagyon jól szórakoztunk, anyu pedig méltatlankodott, hogy ez egy templom és viselkedjünk már. Szép emlékek és élmények, amelyek lényege nem a mise tartalma volt, hanem az, ahogy összehozott minket. És a cél végülis ez.
Tavaly már csak hárman voltunk a templomban, nem mentünk fel a karzatra sem, az csak négyen volt az igazi. Az égősor sem került elő. Bár apu lehet ott volt velünk és vidám volt, de mi a szomorúságtól nem érzékeltük. Idén talán fogjuk, ismét elmegyünk a templomba. Az égősort is elővettem, már csak zenél, de nem világít. A fénye apunál van.
Idén januárban jött el az ideje annak, hogy megelégeltem, hogy másodkézből kapjak információt Istenről. Hogy higgyek valamiben, amit más mond, leír, akármilyen megvilágosodott, szent és bölcs volt. Mert nem tudtam igazán, a saját igazságomat akartam megtalálni Istennel.
Így aztán elkezdtem írni neki. Kértem, hogy mutassa meg nekem magát, szeretném megismerni végre. Innentől még inkább vezetve voltam. Azt kellett tapasztalnom, hogy ő nem haragszik semmiért és nem akar megbüntetni sem.
Elég nehéz időszakom volt, így gyakran nem voltam vele kedves, szidtam, káromkodtam aztán bocsánatot kértem, de már nem azért, mert féltem, hogy megbüntet, hanem mert pontosan úgy éreztem magam, mint amikor megbántok valakit, aki nem érdemelte meg.
Rá kellett jönnöm, hogy számára nincs jó vagy rossz és nincs bűn, ő mindent elfogad. Azért állunk ellen ennek, mert egyrészt megtanították az ellenkezőjét, másrészt, mert saját magunkat ítéljük el a tetteinkért. Nem Isten fog megbocsájtani bármilyen bűnünket, életünk végéig fohászkodhatunk ezért, ő első körben sem ítélt el minket. Abban szorolunk a segítségére, hogy saját magunknak meg tudjunk bocsájtani. Ez jóval nehezebb, mint kiadni a felelősséget, hogy na Isten kérlek bocsáss meg, ez a Te dolgod.
Aki ragaszkodik a saját bűnösségéhez, ennek megfelelően fogja tapasztalni az életét és nem azért, mert Isten bünteti, hanem a saját félelmei miatt. Aki pedig nyitott a felfedezés felé, az elkezdi felszabadítani magát és megtapasztalni Isten jóságát, amiből akkor tudunk részesülni, ha érdemesnek tartjuk rá magunkat.
Olyan mintha tartana egy tálcát tele minden kinccsel, de mi nem látjuk, elfordulunk, nem tudjuk elhinni, hogy ez igaz, ez nekünk jár. Ő pedig nem erőszakoskodik, csak tartja és bármikor elvehetsz róla bármit, mert a tied. Mit kér cserébe?
Tulajdonképpen semmit. Neki mindegy, hogy hiszel és bízol-e benne, attól még ott van. Neki az is oké, hogy azt híresztelik róla, hogy félni kell tőle és imádni kell, különben "megver".
Mit jelent és ad bízni Istenben?
Röviden nyugodt, békés, boldog életet.Tudom, hogy mindig minden rendben van. Akkor is, amikor nem ez látszik az életemben. Akkor is, amikor kiborulok. Mélyen ott a radikális bizalom és tudás, hogy ez is jóra vezet.
Ehhez viszont nem elég tudatosság nélkül a templomot járni, az nem egyenlő a bizalommal. Rengetegen járnak a templomba, mégis tele van aggodalommal, szorongással és félelemmel.
Aki bízik, az nem fél.
Ha valóban bízni szeretnél, ahhoz magadba kell nézni, hogy a betanult és járt utak mögött te hogy vagy ezzel?
Miért nem tudsz bízni? Hogyan tudnál?Istennek semmi köze a valláshoz.
Az én Istenemnek biztos, hogy nem.
Nem kell vallásosnak lenni, hogy megtaláld, nem kell mások által megírt imákat mormolnod minden este, nem kell a szent írásokat bújnod, hogy részesülj belőle.
Ezek lehetnek kiindulópontok és utak, de ha valaki valóban szeretné megismerni a saját Istenét, annak ki kell lépnie ezekből a kreált korlátokból és elkezdeni nyitni egy új út felé, ami csak az övé.
Ami nem olyan lesz, amit a templomban tanítanak és nem feltétlen úgy fogod megtapasztalni, ahogy leírják. Lehet te a munkádban, a kertedben, az erdőben, egy táncban, a szerelemben, egy mosolyban találsz rá.
Pontosan olyan egyedi lesz, mint amilyen te vagy.
Isten ugyanúgy egy, ahogy az emberek is egyformák, mégis mind mások.
Szóval Isten ott van és várja, hogy személyesen felkeresd és megismerd. A Te Istened milyen?
(Ki)Használod a tested vagy gondoskodsz róla?
Nem hiszek a diétákban, a különböző táplálkozási irányzatokban. Nem hiszek a szigorú edzéstervekben. Mert nem életszerűek és tarthatók hosszútávon. Mert megszegjük őket, valljuk be. És hogyne szegnénk, hisz mind valamilyen tiltásra épülnek, amitől csak még jobban szeretnéd azt a bizonyos ételt, majd ha megszeged a szabályt, még az önostorozás és bűntudat a hab a tortán.
Van egy másik módszer, ami egy életen át működik: radikális bizalom a testeddel.
Főleg azokhoz a nőkhöz szólok, akik már kipróbáltak mindenféle csoda diétát és életmódot, mégsem alakul úgy a testük, ahogy szeretnék, és/vagy a testi problémáik nem múlnak el.Komolyan, tartsa már fel a kezét, akinek hosszú távon, életvitelszerűen működött bármilyen csoda diéta vagy edzésterv és élvezte is.
Éveken át (ki)használtam a testem. Az "egészséges életmód" jegyében és annak a komplexusnak a jegyében, hogy túl vékony vagyok. Izmos akartam lenni, csinos.
Minden alkalommal, amikor valaki azt mondta, hogy "de vékony vagy!", "Le vagy fogyva", "Már megint fogytál" és társai, utáltam és szégyelltem a testem.Sokan ezt nem veszik komolyan, legyintenek, hogy a vékonyságnak csak örülni lehet, de a hasonló problémával küzdők tudják, hogy pontosan ugyanolyan, mint amikor valakinek azt hozzák fel, hogy meg van hízva.
Ezért kezdtem el súlyzós edzést végezni, egyre nagyobb súlyokat használni, Crossfittre járni, fehérjeporral próbálkozni. Szerencsére az jókora ellenállást váltott ki belőlem, így természetes módokon igyekeztem minden étkezésembe maximális fehérjét bevinni. Nem ettem cukrot, kenyérféléket, ennek ellenére hiába izmosodtam, nem voltam elégedett a testemmel és a hasamon is volt egy kis réteg, ami sehogysem akart távozni. Kb. 5 éven keresztül ment ez, heti 5x edzettem keményen, az utolsó évben egyre inkább elfáradva.
Amikor bejött az életembe a nőiség téma, a női jógával, tánccal, akkor megéreztem, hogy ezek mennyire jól esnek a testemnek. Aztán egyre inkább átbillent a mérleg ebbe az irányba és egy évig szinte egyáltalán nem TRX-eztem, súlyzóztam.
A testemnek pihennie kellett, regenerálódni és áthangolódni egyrészt arra, hogy oké, nő vagyok, nem kell úgy edzenem, mint a férfiak, másrészt nekem arra, hogy megbízhatok a testemben. Jelenleg is szinte minden nap mozgok, vegyesen jógát, táncot, TRX-et, súllyal, de teljesen más struktúrában, mint korábban.
A fókuszom átkerült arra, hogy a testem jól érezze magát és láss csodát, eltűnt a kis hasi hájacskám pedig eszek mindent, amikor és ami jólesik. (Hozzáteszem, ha elkezdesz megbízni a testedben, nem fog hülyeségeket zabáltatni veled éjjel-nappal és a kanapén tespedtetni (lehet nincs ilyen szó), pontosan tudja, hogy mikor mire van szüksége.)
Jóban vagyok a testemmel, tetszik, kedvemre való, hálás vagyok neki és szeretettel gondoskodom róla. És ez egy folyamatosan mélyülő kapcsolat, egyre több kincset ad.Radikális bizalom a testeddel. Egyetlen szabály van: azt eszed, amit szeretne a tested és olyan mozgást végzel, amit a tested szeretne.Ilyen egyszerű lenne? Igen!
Azért tűnik hihetetlennek, mert nem bízunk a testünkben eléggé ehhez.Tavaly voltam egy kedves ismerősömnél, aki reggelivel kínált, mondtam, hogy már ettem az Aldiból pékárut. Teljesen meghökkent, hogy én eszek ilyesmit és mégis így nézek ki? Hogy csinálom?
Mondtam neki egyszerűen, hogy egy ideje már elkezdtem megkérdezni a testem, hogy szeretne kinézni, mit szeretne enni és mozogni, azóta ez van. Erre az volt a reakció, hogy az ő teste biztos édességet akarna enni, úgyhogy ezt fél kipróbálni.
Itt a kulcs: nincs meg a bizalom a testünkkel. Pedig jót akar nekünk. Mindig.
Különbség van a közt, hogy a tested kívánja az édességet, vagy a megszokásod, a pótcselekvésed, a hiányod, amivel próbálod azt az űrt betölteni. A testednek nincsenek függőségei, az elmédnek vannak, amit a testeden vezetsz le.
Ha a tested kívánja az édességet vagy bármit, akkor annak oka van és nem fogsz rákapni és kényszeresen kívánni.Ha kapcsolatban vagy a testeddel, akkor nem lesz küszködés leszokni bármiről. Sőt a leszokás szó értelmét veszti, mert tudod, hogy mi nem jó neki és egyszerűen eldöntöd, hogy többet nem fogyasztod, legyen az cukor, kávé, cigi, bármi.
Egyéni konzultáción kérdezte az egyik csodanő, miután ömlöttek belőle a felismerések önmagával kapcsolatban, hogy miért nem tudja ezeket mindig, máskor is?
Egyrészt azért, mert a mindennapokban sajnos többnyire nem abban a tudatállapotban vagyunk, ahol ezek az információk hozzáférhetők, másrészt mert nem arra vagyunk kondícionálva, hogy meghallgassuk és bízzunk a testünkben.
Mi kell ahhoz, hogy elkezdjünk újra bízni benne?
Türelem, figyelem, meghallgatás, szeretet. Ugyanazok, mint minden más emberi kapcsolatunk egészséges működtetéséhez. Miért pont a saját testünknek olyan nehéz megadni?
Inkább követjük a havonta változó mi egészséges és mi nem "tudományokat", a leghatékonyabb zsírégető, izomépítő edzésterveket eszeveszetten, majd nem meglepő módon feladjuk, mert nem működik (szintén nem meglepő módon).
Mi lenne, ha leülnél egy félórára, megszólítanád a tested, felvennéd vele a kapcsolatot, mint bármelyik kedves ismerősöddel és megkérdeznéd, hogy egyébként hogy van, mire van szükséged, mit szeretnél? És csak hallgatnád kíváncsian, figyelemmel.
Erről fog szólni a januári két részes online Szeresd a tested Baby! programom, hogy meglépjük a betarthatatlan újévi fogadalmak szintjét és teljesen más oldaláról közelítsük meg az alakformálás és nőiesség ügyletet! Mert fontos, igenis fontos, hogy nőként csinosnak érezd magad!
Nem az, hogy modell legyél, hanem az, hogy szeresd a tested és találd meg a saját tested csinosságát, amiben élvezed a létet! Alapvető élményünk kellene, hogy legyen ez nőként, mégis a többségnek egy gyötrelem és állandó küzdelem. Mert kint van a figyelmünk, és fogalmunk sincs a saját testünkről.
Pedig az egyetlen út ez. A tested vezet. Te bízol benne.
Radikálisan. Paradigmaváltás on.Ja és igen, jól sejted, ez nem csak a tested alakját változtatja meg, hanem a teljes egészségi állapotodat is. Csaxólok.
Vágyak évadja - "Olyan telhetetlen vagy!" - Persze, hisz nő vagyok! Avagy a telhetetlenség nem bűn, hanem a nő természete
A férfi fókusza a probléma és megoldás, a nőé a vágy és teremtés.
Tegnap érkezett meg Mina Irfan új könyve (ő az a coach, akit a Csodálatos férfiak posztomban említettem, hogy megváltoztatta a férfiakról való hozzáállásomat). Érdemes megnézni a youtube csatornáját, igazi paradigmaváltó gondolatai vannak, ami új távlatokat nyit nem csak párkapcsolati témában.
Na de a könyvben is említi, amiről még úgy is hajlamos vagyok megfeledkezni, hiába több, mint éve hallgatom, hogy a férfi és nő közti leglényegibb különbség, hogy a férfiak a problémákat veszik észre és megoldásokat keresnek és nyújtanak rá, míg a nők vágynak és abból teremtenek. Ismerős, ugye?
A férfi elvan a világában azzal amije van, ahogy van, neki a fő funkciója a családfenntartás, védelmezés, mondhatni természetes, hogy lemond a vágyairól.A nő viszont mindig vágyik mindenre és még annál is többre! ÉS ez így van jól!Mert ez járul hozzá a fejlődéshez, az egész univerzum tágulásához.
Mégis egyrészt hajlamosak vagyunk rosszá tenni magunkat a vágyaink miatt, másrészt a férfias működésből tekinteni rájuk és meg akarjuk oldani, mintha probléma lenne.
Mina úgy fogalmaz, hogy minden vágy egy már meglévő film előzetese, amit Isten mutat meg nekünk, mint elérhető opciót. Az már a mi döntésünk, hogy tudunk-e benne bízni vagy elkezdünk akadékoskodni. A vágyad az új életed kapuja. Nekem erre a legjobb példám a költözésem volt.
2020 novemberében láttam az előzetesét annak, hogy egy erdőszéli házban élek, reggelente a természetben teázgatok, béke van, szabadnak érzem magam. Semmi esély nem volt arra, hogy ez a közeli jövőben megvalósuljon, hiszen debreceni panelban éltem, akkori párkapcsolatban, pénz sem volt rá. El is kezdtem a kifogásokat gyártani, hogy miért nem történhet ez meg. 5 hónap múlva mégis egy ilyen helyre költöztem és beléptem az új életembe, a filmbe, aminek az előzetesét láttam.
Hogy történt?
Éltettem a vágyat, már nem nyomtam el, teret engedtem neki. Végeztem a gyakorlatokat, amit kaptam az akkori mentoromtól, amik segítettek a belső korlátokat lebontani és még ezer féle eszközzel dolgoztam magamon, pontosabban a tudatosságomon. Aztán megtettem a legnehezebb lépést és kiléptem abból a párkapcsolatból. Majd kimondtam, hogy én nem panelba szeretnék költözni, hanem egy kertes házba. Elkezdtem olcsó verziókat nézni, hogy felvegyek rá hitelt. Mindeközben decemberben sikerült a szüleimnek eladni egy kis panelt, ami nyelvstúdióként funkcionált és egyébként hónapokon át nem érdekelt senkit. Ők biztattak, hogy ne egy romos házat akarjak venni, támogatnak. Így elkezdődött az ingatlanok felkeresése 2021 januárban. A belső folyamat bennem váltakozott a lelkesedés, izgalom és nem érdemlem meg között, aminek és a görcsös akarásnak következtében be is bukott a folyamat egy ponton.
Volt egy ház, ami nagyon tetszett és nem akartam észrevenni a figyelmeztető jeleket, mert nem hittem el, hogy ennél lehet jobb is, mindenáron azt akartam. Ennek az ára többek között lengéscsillapítócsere lett, mert az oda vezető földúton többször is jártunk és megviselte a kocsimat, elakadtunk a sárban, valamint az előlegből 100.000 Ft-ot buktunk, mert végül a gyanús elemek miatt közjegyzőhöz fordultunk, aki felvilágosított minket, hogy engedély nélkül épült a ház és csak bajunk lehet belőle, ha megvesszük. Ezután persze elment a kedvem az egésztől, hallani sem akartam további nézegetésről egy időre, előjött a bűntudat és fokozódott a nem érdemlem meg érzése.
Belső harcaim után folytattuk a keresést és rá is bukkantunk a mostani lakhelyre, amire akkor nem volt elegendő anyagi forrás, de elvarázsolt minket. Természetesen sokkal jobb volt az előzőnél, amiről azt hittem, hogy nem lehetséges. Tanulság: ha valami nem megy, de mi görcsösen ragaszkodunk, esélyes, hogy annál egy sokkal klasszabb lehetőség vár ránk, ha végre elengedjük a korlátolt elménk által kitalált verziót. Az univerzum próbál minket egy másik irányba noszogatni, ami minden képzeletet felülmúlhat. De nem, én akkor is szivatom magam ezzel, mert én tudom jobban! Ismerős?
Mint egy dacos kisgyerek. Nekem akkor is ez az egy szem bonbon kell, ami nem is a kedvencem és közben te a legfinomabból próbálsz nekem adni egy életre valót. Felháborító! Hagyjál már, nem látod, hogy én mennyire keményen dolgozok ezért? És nem megy! Én szegény, szerencsétlen, hogy nekem semmi nem jön össze! Utólag és kívülről sokkal viccesebb, mint benne lenni, tudom jól.
Szóval mivel meglett az "igazi", csodálatos módon a pénz is összegyűlt hozzá elfeledett forrásokból és segítségből. Így történt, hogy ami ellen hadakoztam és a logikus elmémmel kitaláltam, hogy miért nem lehet, ami akkor és abból a szemszögből valahol igaz is volt, mégis összeállt a puzzle váratlan módokon. Mert a film készen volt, nekem csak követni kellett az előzetest és, nagyon fontos! befogadni! Elhinni, hogy megérdemlem és elfogadni a bőséget és támogatást, ami hozzásegített ehhez.Az egyik alapvető női minőség a befogadás.
Ez folyamatosan növelhető és egyenes arányban áll az önértékeléssel. Miről tudom elhinni, hogy megérdemlem, jár nekem. Pontosan annyit fogok kapni. Ha kapok többet, akkor azt is "el fogom cs.szni", mert valójában még nem tartok ott, megijedek, hogy hú, ezt biztos nem is érdemlem meg stb. Tehát a befogadást egyrészt lehet növelni és stabilizálni, megerősíteni kell az önértékelést ahhoz, hogy a vágyaink megvalósuljanak és hosszútávon fenntarthatók legyenek, a valóságunk részei maradjanak. Mint pl. a lottónyereményeknél nem véletlen, hogy hamar elveszítik a pénzt a nyertesek. Elhitték, hogy megnyerik, hogy gazdagok lesznek, de nem tudtak vele mit kezdeni, mert nem tartották magukat igazán érdemesnek ekkora vagyonra és akarva-akaratlanul visszakerülnek a kezdeti állapotba.
Lépések:
1. Engedd szabadjára a vágyaidat! Mindet, bármilyen elrugaszkodottnak is tűnik, csak hadd árasszanak el. Már ettől nagyon jól fogod érezni magad, hogy végre nem nyomkodod rájuk a fedőt, mintha nem is léteznének.
2. Figyeld meg, hogy ezután milyen gondolatok és érzések jelennek meg, mert ezekben van a kulcs, amiért távol tartod magad a vágyott élettől. Pl. nem érdemlem meg, nekem ezt úgysem lehet, telhetetlen vagyok, másnak ennél sokkal rosszabb, önző vagyok stb.
3. A bizalom megerősítése. Magadban, a vágyadban és Istenben. Ez egy folyamatos munka, mert az önmagunkat korlátozó gondolatok megjelennek és megpróbálnak letéríteni az útról. Valójában ettől függ, hogy mennyi idő alatt tud megvalósulni, amire vágysz. Ha már nem veted vissza magad, akkor egyszer csak ott leszel.
4. Megerősödés önmagadban, az értékedben. A befogadásod növelése.Összefoglalva, lányok, vágyjatok bátran! Ez a női létezés természetes állapota, nem önzőség, hanem természetes telhetetlenség. Mi lenne, ha büszkeség lenne telhetetlennek lenni? Hát igen, nő vagyok és telhetetlen, ugye milyen izgi? Ha nem vágysz, akkor a lenyomott fedő alatt szétrobbansz az idegtől és boldogtalanságtól, a magadra erőltetett elég jó az életem így is-től.
A csodálatos férfiak pedig ellenkezhetnek, fognak is, mert nem értik ezt és nem is baj. Ettől függetlenül ott lesznek és segíteni fognak, hogy minden szívbéli vágyad teljesüljön, megteszik, ami tőlük telik, mert nem tudják nem megtenni. Ilyen csodálatosak és ilyen csodálatos az élet működése. Igen, magic!
Gunagriha Sors navigátor könyvében írja Sri Chimnoy mantráját: "Csak egy új életre kezdek gondolni! Őszinte elmém megtanít, hogyan lássak hozzá. Tiszta szívem folytatja majd helyettem. Én csak egy új életre kezdek gondolni!"
Instant levesek és sikerek - az egyik nem létezik, a másik nem finom!
Gimi 4-ben előrehozott emeltszintű érettségiztem angolból. Emlékszem az osztályomból ketten mentünk és elég jó eredményt értem el. Amikor ez kiderült, az osztálytársam döbbenten nekem szegezte a kérdést: ezt meg hogy csináltad?
Olyasmi választ adtam zavartan, hogy nem tudom, tanultam.
Ami igaz is volt és, amit sokan nem látnak/látunk az instantnak tűnő sikerek mögött: a munkát, erőfeszítést, kitartást, türelmet, kudarcokat, újra felállásokat.
Egész nyáron tanultunk. A húgom, unokatestvérem és egy gyerekkori barátnőm voltunk a négyes angolos csapat, akit anyu oktatott gyerekkorunk óta.
És igen, tiniként azzal telt egy nyarunk nagy része, hogy írjuk az angol leveleket, tanuljuk és mondjuk fel a szóbeli tételeket, hallgatjuk a kazettát, besértődünk és veszekszünk, mert semmi kedvünk az egészhez.
Ezt főleg magamra értem, mert nagyon jól emlékszem, hogy ezt csináltam, tüntettem is és nem voltam hajlandó felmondani a tételeket, pedig megtanultam mindet.
Aki ismeri anyut, tudja, hogy számon kér. Ha az a terv, hogy lenyelvvizsgázunk, akkor az lesz. Nem majd megpróbáljuk, ha nem sikerül, nem indulunk így neki. Megcsináljuk, ez lesz, pont.
Ugyanez lejátszódott egyetem első évében, amikor felsőfokú német nyelvvizsgára készültem. Természetesen anyunak volt szeme és tehetsége ahhoz, hogy ha ő ugyan nem tud németül, de magához hasonló kaliberű tanárt válasszon nekünk.
Hozzá hétvégente jártunk a húgommal és ő sem ismert kegyelmet. Tudta a célt és irányban tartott minket.
Egyszer megtörtént, hogy nem készültünk eléggé vagy nem tudtuk, amit már kellett volna és ezért beküldött minket a másik szobába, miközben neki jött a következő diákja, hogy csináljunk hallott szövegértést.
Meddig?
Á, azt nem mondta meg. Majd szól, ha végeztünk. Kérdezni se mertük.
Bezárt minket és nem érdekelte, hogy apu már kint vár ránk. Emlékszem, hogy felháborodva hívtam fel anyut, hogy szóljon apunak, hogy nem enged el minket a tanár.
Mondanom sem kell, ő támogatta a dolgot, hogy akkor csináljuk, amit a tanár mond. Egyértelmű. What else?!
Így kisebb-nagyobb szenvedések árán sikerült a felsőfokú nyelvvizsga is.
Vannak ilyen tanárok szerencsére. Akik nem az instant sikert garantálják, hanem a hosszútávot nézik. A tanítványok céljaiban is és abban is, hogy még ha akkor éppen nem feltétlen kedvelik őket a diákok és háborognak, később hálásak lesznek nekik.
És ehhez akkora hivatástudat kell, hogy akkor is kisajtolom belőled, mert tudom, hogy képes vagy rá és nem érdekel, ha ideiglenesen haragszol rám, utálsz vagy hasonlók.
Ezeknek a tanároknak van egy víziója arról, hogy mit szeretnének elérni a gyerekkel, látják benne azt a lehetőséget, amit ő magában nem lát. Hisznek benne. Nem egy olcsó kis biztatás, motiválgatás, az nem segít különösebben hosszútávon.
Ez más kategória. Amikor van valaki, aki hisz benned és tol előre, számon kér, emlékeztet a célra újra és újra és leginkább arra, hogy meg tudod csinálni. Nem, nem is erre.
Arra, hogy MEGCSINÁLOD. Kerül, amibe kerül, ez lesz. Itt leszek végig.
És amikor nincs más út hagyva, nincsenek kétségek, akkor mész az egyetlen úton és tényleg megcsinálod.
Manapság elterjedt és megfizetett az instant siker ígérete. Tudom, én is beleestem a csapdába. Szerettem volna egy finomságos levest enni és nem láttam, hogy instantra fizetek be.
Mi kell a valós eredményhez és sikerhez? Rájöttem a titokra.
Akár tanulmányok, mozgás, képzés, vállalkozás, párkapcsolat témája, mindegy, ugyanaz a recept.
Nem elég az elmélet, az ezer könyvet elolvastam, videót megnéztem, leírtam, elképzeltem, meditáltam, beszéltem róla pszichológussal sorolhatnám.
Gyakorolni kell. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Azt gyakoroljuk, amit nem tudunk még igazán, nem sajátítottuk el, tehát hibázunk. Sokat.
Mit jelent ez? Most jön a TITOK:
Azt, hogy be kell égni.
Erre jöttem rá.
Lehet csak egyszer, vagy kétszer, de az is lehet, hogy nagyon sokszor.
Amikor TRX edző lettem 2015-ben, már két éve jártam TRX edzésekre, megcsináltam az Aerobic edzői tanfolyamot, aztán a TRX-et, tudtam róla mindent elméletben és gyakorlatban. Mégis, amikor az első órákat tartottam rettenetesen beégtem.
A legjobb debreceni TRX edző, Anita Csapó (igen, állíthatom, hogy ő a legjobb, mert akkoriban az összes TRX órát végigjártam a városban, a legjobbnál akartam fejlődni) volt a mentorom, a Nita Health Center - Nita Egészség Központban tartottam órákat, így beült, hogy nézze a munkámat.
Béna voltam. Nem mertem rászólni senkire, ha rosszul csinálta, mert nem akartam megbántani. Kb. a 4-5. alkalom után mondta Anita, hogy ez így nem lesz jó, így nem tarthatok órát.
Hazamentem és sírtam, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen és inkább hagyom az egészet.
De nem hagytam, nem tudtam hagyni, ahhoz túlzottan szerettem volna.
Így hát folytattam és belejöttem, egyre jobb lettem benne.
Kezdetben alig jöttek össze az órák, mert nem volt jelentkező, majd teltházas óráim lettek, aztán kellett betenni plusz órát az órarendbe. 6 évig tartottam edzéseket és akikkel manapság összefutok és jártak hozzám, azt a visszajelzést kapom, hogy mennyire jó edzéseket tartottam és nem találtak olyan edzőt, mint én, ezért van, aki nem is jár azóta. Ez nagy szó és jólesik.
Nekem is van olyan óra, amin inkább nem veszek részt, ha nem az az oktató tartja, pl. Agnes Juhasz hastánc órái vagy Henrietta Oláh NIA órái. Úgyhogy tudom mit jelent ez, sokat.
És minden beégésekkel indult. Ha akkor feladom, sokkal kevesebb lennék ma.
Sosem könnyű a beégést választani. Ha nem választjuk, akkor a vágy, a szándék, a cél sem volt igazán fontos.
Akkor tudjuk végre választani a beégést, ha a vágyunk nagyobb, mint az egónk.
Amikor megszületik, hogy nem tudom nem csinálni, nem érdekel, ha beégek. Megyek tovább. Akarom. Tudom. Megcsinálom.
Garantált, hogy lesznek sz.r napok. Amikor fel akarod adni, amikor megkérdőjelezed, hogy egyáltalán hogy jutott ez az egész eszedbe? Amikor utálni fogod az egészet és mindenki mást is, főleg, akiknek már sikerült. De ezek elmúlnak. Nagyon jó, ha van valaki, aki ott van, mint a tanárok a fenti példáimban: aki tudja, hogy megcsinálod, akiben az egyetlen kérdés, ami felmerül nemes egyszerűséggel, hogy de hát miért ne sikerülne? Lehet ez a társad, barátod, szülőd, testvéred, gyereked, mentorod, segítőd, bárki.
Vagy megerősödhetsz magadban annyira, hogy te leszel ez az ember. Aki visszapofoz, amikor fel akarod adni, aki számon kér, aki tudja, hogy ez lesz és kész. Akkor is, ha beégtél. Sőt, főleg akkor garantált a hosszútávú siker. Az első beégés után átbillen a mérleg a feladásból a bizonyosságba, hogy végigviszem akkor is.
Szóval nincs garantált instant siker. Instant leves van és nem finom.
Pontosan olyan, mint amilyen az a termék, amibe tizedannyi energia, valós alapanyag került, mint, ami a minőségi eredményhez kellene. Tudom, ez szándékos és van rá igény. A miheztartás végett: pontosan ilyen eredményre lehet számítani a garantált instant sikert ígérő eljárásoktól is.
Hogy érzed, te készen állsz a beégésre?
Hogy engedhetem meg magamnak azt a luxust , hogy reggelente 2 órás énidőm van? Avagy neked mit jelent a prioritás az életedben?
Tegnap kezdtem el olvasni James Clear Atomic Habits könyvét és rá kellett jönnöm, hogy hasonló az én rendszerem is, amit az elmúlt években alakítottam ki magamnak. Arról beszél többek között, hogy minden tettünk szavazat arra az énre, akivé válunk. A kérdés, hogy kivé szeretnénk válni?
Az az ember szeretnél lenni, aki nem dohányzik, aki sportol, akinek a családja a legfontosabb?Neked mit jelent és mi a prioritás az életedben? Mit tartasz értéknek? Család, munka, karrier, párkapcsolat, egészség?
Számomra a testi-lelki-mentális egészségem az és azt jelenti, hogy eköré építettem és folyamatosan építem az életemet.
Mit jelent ez?
Azt, hogy nem néha fontos. Nem akkor fontos, ha vannak más opciók is és ezt helyezem előre. Nem. Minden egyes napom erről szól. Nincs kifogás. Pont.
Ezzel kelek, ezzel fekszem, ezzel kapcsolatban töltöm a szabadidőmet, olvasok, tanulok, mondhatjuk, hogy ezt lélegzem be és ki. Erre szánom a legtöbb pénzt, időt, energiát, ebbe fektetek be. Ennek a mentán vállalok, választok munkát, töltök időt emberekkel, tevékenységekkel.
Mit ad ez nekem?
- Ennek köszönhetően érzem magam teljesnek és boldognak, imádom az életemet.
- Ez járult hozzá, hogy megszeressem magam, a testem.
- Ez támogatja, hogy több, mint 10 éve nem járok orvoshoz, nem szedek sem gyógyszert, sem vitaminokat, táplálékkiegészítőket. Amikor valamilyen testi tünetem van, a saját módszereimmel kezelem és igyekszem visszafejteni az okát.
- Ennek köszönhető, hogy nincsenek kényszerből fenntartott kapcsolataim, illemből találkozások, hanem értékes, őszinte barátságok vannak az életemben.
- Ennek köszönhető, hogy hajlandó vagyok folyamatosan fejlődni, magamba nézni és egyre inkább önmagammá válni, aminek köszönhetően olyan csodálatos párkapcsolatban élek, amiről régebben álmodoztam.
- Ennek köszönhető, hogy olyan munkát végzek és úgy dolgozom, hogy az nekem a legkényelmesebb és megfizetve, értékelve vagyok érte.
- Ennek köszönhető, hogy újra felfedeztem a bizalmat az életben, az univerzumban, Istenben, ami olyan biztonságot és békét ad a lelkemnek, hogy őszintén hálás vagyok minden napomért.
Mit kellett ezért tennem?
Visszagondolva semmi nem tűnt áldozatnak, mert természetesen jött. Kívülről annak tűnhet és elismerem, hogy tettem érte, kellett hozzá a kitartásom, viszont fontos, hogy ha megtalálod neked mi az érték és prioritás könnyű lesz "áldozatokat" hozni érte. Kezdetben, amikor még csak a testi egészségen volt a fókuszom kb. 10 éve, akkor évekig reggelente 7-re jártam edzeni munka előtt, mert nem voltam hajlandó munkával indítani a napot. Később, amikor már otthon volt erre lehetőségem, akkor pár évig minden reggel 5-kor keltem, meditáltam, edzettem és 7-re jártam dolgozni, hogy fél4-kor végezzek, majd 5-8-ig edzéseket tartsak, mivel akkor az volt a lelki feltöltődésem. Aztán formálódott tovább és otthonról dolgozhattam, így még több lehetőségem volt erre.
Az évek során ez odáig jutott, hogy jelenleg nem kell ébresztőre kelnem, szabadon osztom be az időmet és minden reggelem csodálatos számomra.
Látod?
Mivel ez volt a fontossági sorrendem elején és ezen volt a fókuszom, egyre több körülmény alakult úgy, hogy ezt támogassa.
Ehhez kellett döntéseket hoznom és folyamatosan kell is.
Pl. választani a korán kelést, akkor is, ha utáltam.
Választani, hogy nem éjszakázok, mert akkor oda a reggelem.Választani a biztos munkahely otthagyását, választani a bizonytalanságot, választani, hogy nekem nem elég jó az sem, amiért más irigykedne.
Választani, hogy nem mindenki tud ebben velem jönni.Választani, hogy megérdemlem, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék minden egyes nap.
Választani, hogy nekem ez a legfontosabb és engedni, jöjjenek a lehetőségek.
Mitől vagyok az a személy, akinek a testi-lelki-mentális egészség a legfontosabb érték az életében?
Attól, hogy nem csak vágyom rá, beszélek róla, olvasok róla, hanem ezt élem.
Dióhéjban a legfontosabb szokásaim, amik ezt megalapozzák:
Reggel:
Fél7 körül ébredek, légzőgyakorlat majd hideg zuhany - felébreszt, kitisztítja a fejem, felfrissít (kb. 20-30perc)
Kakaózás naplózással egybekötve a szabadban - megadja a rituálé jellegét a napomnak, megtisztítja a gondolataimat, teret enged a kommunikációnak a belső világommal, érzéseimet feldolgozni (kb. 30 perc)
Edzés/jóga/tánc - olyan mozgást végzek, amire a testem vágyik (kb. 1 óra)
Este:
9 körül már ráhangolódom az alvásra ami azt jelenti, hogy felvonulok a hálóba, készülődöm, zuhanyzás és társai. Minden este gyertyát gyújtok, füstölőzöm, rövid imát mondok, hálát adok. Lefekvéskor aktuálisan foglalkoztató kérdést teszek fel, amire általában álmomban érkezik is válasz. Leggyakrabban valamilyen meditációra, hipnózisra alszom el 10 körül.
Ezek változnak időről-időre, mindig igazítom ahhoz, ami éppen támogatja az életemet és kísérletezek azzal, ami a legtöbbet ad.
Továbbá a mindennapokban:
Mentális: nem olvasok, hallgatok, nézek híreket, reggel és este 9 között nem közösségi médiázok.Letöröltem a telefonomról a Messengert, valamint a Facebook, Instagram alkalmazások nem szerepelnek a kezdőképernyőn.
Minimalizáltam azokat az akár inspiráló embereket, akiket követek és leállítottam azok követését, akiknél észrevettem, hogy hasonlítani kezdem magam hozzájuk és kevesebbnek érzem magam.
Igyekszem nemet mondani olyan emberekre, meghívásokra, feladatokra, amihez valójában nincs kedvem és érzem, hogy nem ezt a prioritást támogatná.
Lelki: hetente többször sétálok kb. 2órát a természetben, erdőbenOlyan programokra megyek, olyan segítőkhöz járok, akik ezt támogatják.
Testi: Ami a táplálkozást és edzést illeti eljutottam 2 éve oda, hogy hátrahagyva mindenféle megmondott és változó egészséges életmód elvet, intuitívan, a testemre hallgatva táplálkozom és mozgok. Mert sokkal jobban érzem magam, sokkal több bizalmam van a testemmel, mert nem kívülről várom, hogy megmondják mit kell enni és hogy kell edzeni… Edző és jógaoktatóként próbáltam ezt is évekig. (másik történet)
Vannak napok, hogy nem sikerül mindent tartanom? Persze! De 1-max. 2 nap kimaradás után érzem, hogy nem jó valami és mások is érzik, ingerlékeny vagyok, kedvetlen, nem tudok figyelni.
Lehet mindezt önzőségnek nevezni. Korábban próbáltam másképp, lemondva magamról, másokat fontosabbá téve és nem működött. Az önfeláldozásról már írtam korábban, hogy miért mártírszerep és tulajdonképpen sem annak nem tesz jót, aki csinálja, sem annak, akiért teszik.Senki nem lesz attól boldogabb és nem fog jobban szeretni, hogy lemondasz magadról és emiatt beteg leszel, elégedetlen, kekeckedő, panaszkodó. Mert lássuk be ez a vége annak, ha mindig te vagy az utolsó az életedben…
Szóval, tudod-e neked mi az érték és prioritás az életedben? Aköré építed-e a mindennapjaidat? Ami fontos: olyan tevékenységeket, szokásokat választani, ami önmagában is jó érzés és élvezetes valamilyen szinten vagy rögtön van tőle egy minimális kellemesebb érzés.
Ugyanis ezek hosszú távon hatnak, úgy érzékelhető az eredményük. Ezért főleg a rosszabb napokon, amikor semmi kedved semmihez még fontosabb ezek mellett kitartani, mert egyrészt sokkal jobban fogod érezni magad utána, másrészt építi a saját magaddal való bizalmadat, hogy végigvitted, nem mondtál le magadról.
Összegezve, ajánlom ezt a könyvet és ajánlom magamat is, ha nehézséged van a szokásokkal, mert ebben pro vagyok. Akár egyénileg tudok segíteni, akár a csoportos programokkal, amit a közeljövőben hirdetek.
Csodálatos férfiak
Tavaly nyár volt egy fordulópont, amikor elkezdtem a férfiakat csodálni, elfogadni, megérteni jobban köszönhetően egy külföldi coach tanításainak. Rengeteg téves hiedelem, rosszá tétel, hibáztatás omlott le bennem és alakult át.
És tavaly ősszel történt, hogy elvesztettem az apámat. Hálás vagyok, hogy sikerült őt is még ezelőtt új szemmel látnom és megértenem abból többet, ahogyan élt, viselkedett. Mert férfinak lenni nehéz, a férfi lét alap köteléke a nehézség. De erről ők keveset beszélnek.
És a napokban is megtörtént, egy ismerős férfi távozott, ami elindított bennem gondolatokat, dióhéjban:
Férfiak mennek el. A betegségek lelki vonatkozásában hiszek. Olyan férfiak mennek el, akik elfojtották az érzéseiket, nem tudták megélni és kifejezni azt, ami bennük zajlik. Mert nem elfogadott, mert nekik keménynek kell lenni, erősnek, tűrni kell és nem megtörni. Legalábbis ez a szomorú, általános elképzelés.
A nők tovább élnek. Sokkal szabadabbak a nők jelenleg, mint a férfiak. Érzelmileg, lelkileg, mentálisan. Igenis a nők feladata vezetni a férfit afelé a szabadság felé, aminek köszönhetően egészségesebbek és felszabadultabbak lehetnek ők is.
Azzal, hogy példát mutatnak. Azzal, hogy biztonságos teret adnak nekik a hétköznapokban, a saját közegükben arra, hogy megnyílhassanak, hogy megértést kapjanak ott, ahol a legnagyobb szükségük van rá.
Ehhez először a nőknek kell önmagukat minél mélyebben megismerni és elfogadni, tisztelni, a saját érzéseikkel megbirkózni, de ez nem csak rólunk szól.
Az a nő, aki nincs békében önmagával, a férfival sem lesz.
Az a nő, aki nincs békében a férfival általánosságban, az a társával sem lesz.
És az a nő nincs békében a férfival, aki támad, aki parancsolgat, aki kritizál, aki dominálni akarja a férfit, aki lekezeli a férfit, aki mindenáron fölé akar kerekedni, aki mindent jobban tud.
Számtalan ilyet látok a környezetemben és én is voltam ilyen. Ezek a nők valójában félnek, saját magukkal nincsenek békében, félnek attól, hogy bántja őket a férfi, ezt megelőzendő támadnak, védekeznek, dominálnak, bizonygatják az erejüket a férfival szemben vagy éppen azt, hogy nekik igenis jó egyedül. Természetesen vannak időszakok, amikor az egyedüllét jótékony és szükséges, itt arra gondolok, amikor valaki görcsösen ragaszkodik ehhez, miközben mélyen belül tudja, hogy ez hazugság és társra vágyik.
Az a nő, aki békében van magával és a férfival, nem fél, nem bánt, nem ugráltat, nem parancsolgat, nem szégyenít meg.
Az a nő biztonságban érzi magát, bízik magában, bízik a férfiban és ettől tud a férfi is önmaga lenni, elkezdeni megnyílni.
A sok női elnyomás után a nők napjainkban szépen, fokozatosan felülkerekednek ezen, elkezdték az önismeret útját járni, felgyógyulni a sérelmeikből. Ez az út a férfiak számára sokkal nehezebb és rögösebb, még rálépni is. De ahhoz, hogy ne veszítsünk el férfiakat idejekorán elengedhetetlen.
És van ebben felelősségünk nőként, nagyobb, mint hinnénk.
A nőiség fejlesztés, a női önismeret értünk van és a férfiakért is.
Mi lenne, ha így tekintenénk rá, éreznénk a súlyát, a hatását, a szépségét és a legszentebb küldetésünk lenne, hazatalálni önmagunkhoz és odakísérni a férfit is ezáltal?
Mert a férfi legnagyobb motiválója a nő. Érte mozdul, érte hajlandó tenni, változni, kimozdulni a komfortzónából, ha látja, tudja, érzi, hogy az a nő megéri mindezt. Ezt nem én találtam ki, hanem a csodálatos férfitársam közölte többször is ezt a tényt. Szóval true story.
Amikor egy nő elbizonytalanodik addig biztosnak hitt párkapcsolatában, az egész világa meginog. Nőként a férfi hatalmas biztonságot jelent, sokan ezért is menekülnek kapcsolat után kapcsolatba, kergetik a biztonság illúzióját. Azon túl, hogy a biztonságot egyértelműen magunkban kell felfedeznünk és nem egy másik személytől függővé tenni, viszonylag...